(Híradó, RTL Klub, 2011. április 18.)
Megrázó képsorok következnek. Ezt mondja a mai hírközlő, ha figyelmet kér, ez a kortárs „adtatik tudtára mindenkinek". Hogy a befogadó megrendül-e, van-e ereje, empátiája, figyelme a rendülésre, az nem tartozik ide, és különben is, a figyelmeztetés, hogy meg fogják viselni a nézőt a képsorok, csak előírás. A polgári jó erkölcs várja el önmagától, hogy jelezze (önmagának): ő tud róla, hogy nem komilfó, ahogy a nép él. Hogy most el kell takarni az unoka szemét. Gyakorlati ügy ez, ha a szerkesztő nem írja bele a felkonfba, megmossák a fejét, a polgári világ nyitott lélekkel szeret berzenkedni, még el sem indul a bejátszás, az érzékenyebb úriasszonyok már sóhajtanak egyet. Mik vannak, istenem?! Ilyenkor töpreng kicsit a nemzeti nyomor. Vagy nem. Mert persze adódhat úgy, hogy elmarad a töprengés, a képsorok nem megrázóak, csak egy cigány család jajveszékel, akitől kikötötték valamelyik közüzemet. Fütyül a teavíz. Mire a megrendült lecsavarja a gázt, már langyos estét ígér a jós.
Erős Antónia most is megmondta, hogy ez lesz. Megkezdődtek a kilakoltatások, ez volt az RTL Híradó képes hírének címe, három perc egynéhány másodperc. A tanácsi lakásokat már nem védi a moratórium, megkezdődött az aratás. A forgatócsoport a XV. kerületi akciót követte élesben.
A pajszerrel nyílik a kép. A végrehajtó lába megrúgja az ajtót, de a sportcipő talpa puha. A lakás harminc éve Bánfi József otthona, nincs otthon, nyilván nem véletlenül. Megy a munka, medre van, minden boldog házasság meg magányos ínség egyforma. Aztán itt valahogy mégsem. Bánfi József hazaér, nem bujkált, csak valahol volt, talán a szomszédban, mindegy, és most látja, hogy idegenek vannak az otthonában. Tudja, miért. Nem kiabál, nem jajveszékel, csak megkérdezi, „maguk hogy jöttek be a lakásba?". „Erőszakos úton", ezt feleli a hivatal embere. És mintha az alföldi hajnalban megtorpant volna a böllér - legalább ekkora meglepetésre -, a kitelepítés-projekt gellert kap. Hirtelen nem is tudni, miért. Csak valahogy tétovák lesznek a mozdulatok, a végrehajtó leül a pamlagra, a lakó áll a nappaliban, a kamera körbenéz. Annyira tisztes a szegénység, hogy megáll a lélegzet. A rozoga szekrénysor vitrinjében konyakospoharak. Libasorban. Befizetett csekkcsíkok vannak bennük, bizonyára szolgáltató szerinti csoportokban. Mellettük akkurátus rendben a még be nem fizetett téglák. Régen kerámialiba volt a vitrinben meg emlék Hajdúszoboszlóról, de ez egy mai oltár, mai istenekkel. Nézik az emberek a rendet: minden lélegzetelállítóan szegény, de tiszta. Gondosan be van ágyazva, akár katonáéknál, lelapogatva a bolyhos pléd. Ilyen rendesen, tisztán él ez a Bánfi József nevű ember, aki eddig a pillanatig magyar polgár volt, választójoggal, szomszédokkal, köszöntek neki a boltosok, neve volt, B. J., ő egy nyugdíjas honfitársunk. Mostantól kezdve senki. Csönd. Bánfi József szólal meg. Halkan beszél, inkább zavart, mint dühös. A halálba megy, mit lehetne mondani, banális dolgokat: „A virágokkal is azt csinálnak, amit akarnak. A tévét odaadom a szomszédasszonynak." „Na, akkor szedje össze az értéktárgyait és a személyes ruházatát. A többit visszük a raktárba." Az öreg erre nem mond semmit. Nem kérdezi, milyen raktárba, néz maga elé, mit számítana, hová viszik a roskatag fotelt. Elrakja a zsebóráját. „Van hova költöznie", kérdezi a végrehajtó. „Nekem? Sajnos nincs. Egyedül élek." „Hajléktalan lesz?" Erre is halkan felel, kétségbeesve, nem vádol. „Hajléktalan leszek. Hova tudnék menni? A híd alá." Nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, s háltak az utcán.
A riport végén az önkormányzat embere beszél, mossa kezeit. Aztán a láthatóan megrendült Erős Antónia bemondja, hogy mégsem eszik olyan forrón a kását, üzentek a kerületből: próbálnak csinálni valamit. Bánfi József annak köszönheti az életét, hogy valakinek a stábból abban a kerületben volt ismerőse, és oda mentek ki riportra. Milyen érzés lesz ezentúl rábökni egy névre? Ha majd a frankhitelesek moratóriuma is lejár. Ül a szerkesztő, kinéz a delfináriumra, és rámutat egy névre. Ő talán megússza. A többiek sorsa: ismeretlen.
Mitől volt ez a képes hír valóban fölkavaró? A tisztesség miatt? Hogy ez az ember láthatóan mindent megtett, hogy megfeleljen a társadalom elvárásainak? Ahogy a konyakospohárban pöffeszkedtek az igazolószelvények? Vagy hogy végre látni lehetett, milyen a tisztes szegénység, amelyben nagymamák, nagypapák ezrei élnek: a turkált, de tiszta ruhákat, a pedáns nyomorúságot? Persze, ezek miatt is. De igazából Bánfi József nyugalma, beletörődése miatt nem tudom a filmet napok óta feledni. Hogy láttam, amint egy ember, hazámfia, becsületes polgár megérti, hogy vége. Halálra ítélték a honfitársai, ennek a társadalomnak ő nem kell, föld alatt a helye, és ő túl büszke ahhoz, hogy megkérdezze, tényleg ez jár-e neki, nem harcol, nem kiabál, nem mondja, hogy ő végigdolgozta az életét.
Ez van a filmen: egy ember megérti, hogy vége.
Hogy ki ezért a felelős, olyan fölösleges megkérdezni, mint kiabálni a kilakoltatóval. Az elmúlt húsz év felelős politikusai, persze, és mi, magyarok, akik oda szavaztuk őket. Ők, akik oldaltól függetlenül szétlopták a hazát, és mi, akik hagytuk, hogy szétlopják. Nagyjából ennyi, lehet még szálazni. Százezer pajszervasra váró ajtó van, temérdek olyan lakóval, aki mindent megtett a baj ellen. Kész a leltár. Akkor én megyek, mert az én frankhitelemnek is van fordulója, majd megszokom valahogy ezt is, olyan sok mocsok lefolyt már valahol, utat talál ez is. Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad.
bejegyzés
